Mai munkám során, olyan szinten unatkoztam, hogy új, eddig általam nem ismert válfaját tapasztalhattam meg aktívan. Tehát az unatkozásnak létezik egy új fokozata, ami a következőképpen értékelhető:
"Annyira unatkozom, hogy ódát írok James Deanhez."
"Annyira unatkozom, hogy ódát írok James Deanhez."
Óda James Deanhez
James Deannel utazunk, ő az anyósülésen
A köd határán a keze szépen
Kihúz Egy cigit a piros dobozból
És arra gondol, hogy nem attól
Lesz valaki gyáva, aztán
A cigit a szájban halkan begyújtja
És kis idő múlva a sötétbe fújja
Aztán hallgat, hátha felébresztik,
Mikor elalszik utóljára.
Lépkedünk a hamun, a hajunkat fújja
Valami régen leszokott róla, hogy a
Sötétből kilépve vadásszon,
Vagy miért is ne találjon
Magának valami szebbet,
Ahonnan hullócsillagokat szedhet,
A zsákjába nem rakhat többet,
De attól még gyűjtögethet.
A tükörbe nézve tudom,
Hogy előttünk nincs már nagyon
Olyan, amit ne láttunk volna
És csomagoltunk újságpapírba
Rég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése